Sokan feltesszük ezt a kérdést, amikor már egy ideje várjuk a csodát. Mi pontosan 2 éve és 4 hónapja. Ami azért enyhe túlzás, mert ugye azóta vagyunk együtt, viszont nálunk elsőperctől fogva semmi sem volt normális és szokványosnak mondható.
Kezdjük a legelején.
Szóval, épp tombol a covid, mindenki retteg mindenkitől, veszíti el épp a munkahelyét és még sorolhatnám. Én meg az ágyban fekve húzgálom a tindert már-már unottal arccal és közben azon gondolkodom, hogy törlöm ezt a szart. Mármint maga az elgondolás pazar és ötletes. Viszont annyi és annyi idióta van ott is fent, mint igazából az összes idióta társkeresőn. Viszont azért nem töröltem, mert elmondhatatlanul magányos voltam. Rettegtem az egyedülléttől. Ezt nem úgy kell érteni, hogy nem tudok egymagam megülni otthon, lekötni magam. Nem, nem így értettem. Egyszerűen társas lények vagyunk, ki ki a maga módján. Én pedig oly módon társas lény voltam/vagyok, hogy szükségét éreztem egy társnak. Így történt, hogy a tinder az utolsó pillanatban belökte a látóterembe életem párját, a férjemet. Időben 2020 március végét írjuk éppen. Tinderről át instára, majd messenger. Ezt mind egy nap alatt. Belehúzott a csávó. És hát már csak azon kaptam magam, hogy éjjel-nappal beszélgetünk. Ha éppen nem videóhívásban, akkor írunk. Ha nem is kisregényt, de valamit mindig. 'Mit csinálsz?' 'Épp a boltba megyek. És te?' 'Én épp anyámnak segítek a gyerekekkel.' És ez így ment egy darabig. Kitűztünk egy dátumot. Április 11, ekkor találkozunk a két lakhely között. Itt jöttek be a szigorítások, kijárási korlátozás, nem mehetsz csak úgy sehova, megyét nem hgyhatod el - bár ezeket egyszer sem vettük észre, hogy ellenőrizték volna. Szóval emlészem, hogy április 2-án - talán - ültünk anyámmal a nappaliban, miközben videóhívásban voltam a leendő férjemmel. Operatívtörzsi tájékoztatót vártuk. Az ominózus 11 órát. Szigorítanak vagy nem, marad a korlátozás jövőhétre vagy nem. És amíg vártunk, anyám megszólalt. ' Miért nem találkoztok most szombaton? Ha szigorítanak jövőhétre, akkor cumi van.' Én néztem anyámra, valszeg látta, hogy akarom és szeretném ezt. Látta, hogy egyedül megzeberedek, kell a társaság, kell a szociális lét. Közben leendő férjem engem nézett a képernyőjén át és forogtak az abytekervényei neki is. Majd arra jutottunk, hogy miért ne? Így egy héttel hamarabb és két nappal később találkoztunk és smároltunk és smároltunk és smároltunk...azt írtam már, hogy smároltunk? Mondjuk amúgy túlzás, mert a randi vége közeledtéig semmi ilyesmi nem történt. Na de utána... mindegy is. (nem, semmim olyan nem történt...)
Ezek után, mivel veszíteni valóm - mármint feladni a munkahelyet, stb. - nem volt, így 3 héttel később cuccoltam is hozzájuk. Város, szóval biztos voltam benne, hogy munkahely is lesz. Legalábbis picivel nagyobb esély, mintha otthon maradok a faluban. 2 hónappal később találtam is, addig bevackoltam magam oda, kicsit alakítgattam a terünket. elfoglaltam magam. Vissza térve a témára, igazából már az első együttlétkor sem védekeztünk. Ez a tipikus egymásra néztünk az első alkalommal és tudtuk, hogy akarjuk, bármi is legyen. Ha jönni akar, jöjjön.
Hát de az elmúlt több mint 2 év alatt kiderült, hogy kurvára nem akar jönni.
